a fehér szalagkarkötő

(a majdnem kék nyakkendő margójára)

Gyártó: szerintem Made in China
Hely: egy erdélyi magyar televízió stúdiója
Méret: kétszer csuklónyi, kb. 20 cm
Szín: fakó fehér
Anyag: műanyagos textil
Első szó, ami eszembe jut, ha megfogom: nyugalom

(Beküldte: Szabó R. Ádám, Rotterdam)

Az úgy volt, hogy megígértem, hogy a kék nyakkendőről írok. De hamar rájöttem, hogy nem találom, így nem is tudok róla szép, találó képet mellékelni, ami többet mondana róla ezer leütésnél. Eszembe jutott, hogy a kék nyakkendőnek van egy „párja”, akit még nem regéltem meg, és aki akkor is velem van, amikor a kék nyakkendő nincs.

Ránézésre nem nagy dolog, egy (valamikor még) fehér szalagról van szó, amit egyszer csak úgy, a csuklómra bogoztam. Nem volt tudatos elv mögötte, néha ugyanis szoktam a kezemre tekerni anyagokat, nem tudom miért. Talán gyerekkorom kardozós játékai óta, amikor elég volt egy bot és egy spárga, máris megvolt a kellő hadi felszerelés.

Egy tévés forgatáson történt, ahol operatőrként dolgoztam, a stúdió sarkában lévő asztalon hevert több hasonló társával, mindannyian díszlet-maradványok selyemtapintású műanyagból. Forgatás előtt (vagy közben?) felpróbáltam a jobb csuklómra, hosszban pont kétszer körbeérte.

A történetben itt következik egy kis szünet, mert ettől a pillanattól kezdve nagyjából pár hónappal későbbig nem is gondoltam a szalagra, de egyszercsak feltűnt, hogy milyen hosszú ideje bírja a strapát, pedig nem is erős anyag, a csomó sem életem legjobbja, a kameraállványokkal dolgozva pedig napi szinten lett volna esély rá, hogy beleakadjon valamibe, és leszakadjon. Egyáltalán nem zavart a veszély, úgyis kerül másik ideiglenes csuklódekor, neadjisten egy igazi, szép karóra végre. Aztán eltelt három év, és a semmit nem jelentő, fennakadást nem okozó (sem szó szoros, sem átvitt értelemben) szalag még mindig zavartalanul itt lapul a kezemen.

Pedig azóta tényleges fizikai munkával keresem a külföldi kenyeret. Még a karikagyűrűm is elveszett valahol a kék egyszerhasználatos kesztyűk és különféle ragasztók világában, de ez a makacs kis anyagdarab még mindig megvan. Egy Sint Marteen szigetéről származó kollégám nekem szegezte a kérdést, talán a feleségemet leszámítva egyedüliként, hogy mégis mit jelképez az a micsoda a kezemen…

Akkor döbbentem rá, hogy három éve ott van, maradni akart, én pedig megtartottam különösebb szimbolizáló funkció nélkül, de most már ideje lenne valamit kezdeni vele. Legalább magamnak megválaszolni, hogy miért maradt meg ennyi (és tényleg ennyi – erről mindjárt) ideig a testem perifériáján.

Itt jön képbe a kék nyakkendő – ez egy jóval korábbi nem-kalandom kedves emléktárgya. Egy szombati napon Marosvásárhely háta mögötti faluba küldtek filmezni. Kiválasztottam az egyre bővülő nyakkendő-gyűjteményem egyik kevésbé feltűnő, kék-fekete csíkos darabját, és valamiért azt éreztem, hogy szerencsét fog hozni. Úgyhogy egész nap vártam, hogy jöjjön a szerencse, bukkanjon fel valahol az összegyűlt falubeliek között, vagy hogy legalább átlagosnál jobb történjen aznap. Nem történt.

De eldöntöttem, hogy márpedig a szerencsenyakkendő működni fog. Pontosan úgy, ahogy az esőtánc: addig kell táncolni, ameddig el nem kezd esni. Elhatároztam, hogy attól fogva nem fogom levenni a kék nyakkendőt, amíg valami olyasmi nem történik az éltemben, ami említésre méltó, netán jónak nevezhető. Egyúttal pedig arra is kíváncsi voltam, hogy tesz-e valaki megjegyzést arra, hogy minden nap ugyanazt a nyakkendőt hordom (alatta persze cserélgetve az ingeket).

Nos, megjegyzést senki nem tett, bár volt kollégám, akinek feltűnt, de gondolta, hogy sok hasonló van. Az a bizonyos jó végül is három hét múlva történt meg. Szinte lényegtelen, hogy mi volt az, de csőstül jött, egyszerre legalább három jó dolog is történt velem! Végül megfelelő mennyiségű ünneplés után végre megszabadulhattam a szerencsehozómtól, és nyugodt szívvel konstatáltam, hogy az elv működik. Szükség esetén pedig majd mindig kéznél tartom a kék nyakkendőt, hogy ha esetleg meginogna a hitem az életem irányításában, akkor csak előkapjam, és addig viseljem, amíg a bizonytalanság el nem múlik.

Nos, most nem tudom, hol van. Vannak ilyen időszakok, amikor lakások és országok között pakolgatva egy-egy fontos tárgy kihull a kezeink közül. 

Ilyenkor viszont itt van a fakó fehér szalag, ami mindig megnyugtat: igazából nincs irányításom e fölött az egész fölött, de talán nem is mindig baj. Előbb-utóbb pedig a kék nyakkendővel is találkozunk még.

u.i.: A szalag, úgy tűnik, érzi a története végét. Amióta elkezdtem megírni ezeket a sorokat, a munkában beleakadt valami apróságba, és már alig tartja a csomó. Mindenestre köszönöm neki az eddigieket!

/ / Neked is volt már viszonyod egy tárggyal? Megtörténik! / /
Meséld el nekünk, írjál róla. Az eljárás egyszerű: gondolj egy tárgyra! (Mi az első, ami eszedbe jutott, miért?) Menj közel hozzá, vedd kézbe vagy tapintsd meg. (Mit érzel?) Honnan került a környezetedbe? Milyen a viszonyod vele? (Mit gondolnak mások ugyanarról a tárgyról?) Milyen emlékeid fűződnek hozzá (helyek, események, emberek)?
Fotózd le természetes előfordulási helyén, saját tárgyi környezetében. Írd meg a közös sztoritokat és küldd el nekünk a megtortenttargyak@gmail.com e-mail címre.