a vasak a hátamban

Gyártó: ismeretlen
Származási hely: Budapest, Országos Gerincgyógyászati Központ
Méret: 40 x 7 x 4 cm (ahogy tökéletlenül le tudtam mérni a röntgenen)
Szín: gondolom szürke
Anyag: titánium-ötvözet, de vasnak becézem
Első szó, ami eszembe jut róla: változás
Ha megfogod: ezt már nem fogogatja senki 😀

(Tárgy ez egyáltalán? )

Van egy darab történet az életemben, amit mindig szívesen mesélek, azt hiszem épp azért, mert minden nap hatással van az életemre, mert „kézzel fogható” az eredménye, mert teljesen a sajátom. (Persze úgy, hogy közben oly sok kedves ember története csatlakozik hozzá.) Kicsikét magyarázza azt, aki vagyok, és kicsikét megkülönböztet a többi embertől. És ez éppen egy tárgy befogadásának története.

Hatodikos voltam talán, amikor a családorvos egy vizsgálat során észrevette, hogy nem szimmetrikus a hátam. Nem volt nehéz diagnózis: szkoliózis. Akkor nem nagyon értettem ennek a jelentőségét, én csak a feladatot láttam, ami vele jött: elmenni szakorvoshoz. Aztán elmenni úszni. Elmenni röntgenre. Elmenni másik szakorvoshoz. Elmenni gyógytornára, elmenni fűzőt csináltatni. Fűzőt hordani. Minden nap gyógytornázni (szinte). Második fűző, röntgen, új doki, harmadik fűző, röntgen, negyedik fűző. (Ők talán külön tárgytörténetet érdemelnek – a szolidaritás történetét.) A negyedik dokim már gerincsebész, szaktekintély, biztos kezek. Már első alkalommal kijelenti, nagyon nagy a görbület, ezt műteni kell. De mi még küzdeni akartunk.
Ehhez fűződik az a felismerésem is, hogy az ember állandóan újrafogalmazza a vele történteket. Milyen bunkó az orvos – milyen kedves az orvos. Reménytelen helyzet – reményteli helyzet. Meg tudjuk csinálni tornával és fűzőviseléssel. Nem tudjuk megcsinálni, csak műtéttel. Fog javulni a görbület. Nem fog romlani a görbület. Fog romlani a görbület. Fog romlani a görbület.

A szüleim úgy döntöttek, nem erőltetnek rám semmit, megvárjuk, hogy legyek 18, és majd eldöntöm magamnak, elvégre nekem kell majd leélnem egy életet a következményekkel. Amúgy nem emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem. Arra a pillanatra, amikor a „mi”-ből tényleg én lett, amikor azt mondtam magamnak, hogy a szüleimtől függetlenül (bár minden támogatásukat magam mellett tudva) én ezt akarom. Furcsa dolog ez, lehetett volna egy erős, az életemet megváltoztató élmény, de valójában egyszer csak arra ébredtem, hogy már benne vagyok. Észrevettem, hogy elmúltam 18, és valamikor egyértelművé vált.
Aztán jöttek a hozadékok. Na igen, ha már 18 vagyok, intézhetem egyedül a papírmunkát, járhatok egyedül a kivizsgálásokra. Szembesültem vele, hogy felelős vagyok magamért, én rendelkezem nemcsak a testemmel, de az adminisztrációban létező valómmal is. A valóság minden síkján zajlott ez a folyamat az érzelmitől kezdve a bürokratikusig. Közben meg olyan volt az egész, mint egy misszió a GTA-ban: ilyen tesztet kell megcsináltatni, abba a hivatalba kell elmenni, azt a kocsit kell ellopni – ja, azt nem. Mire minden meglett, eltelt a második egyetemi évem is, megkezdődött a harmadik. Egy szerdai napon egyszer csak hív anyum, hogy hétfőn fekszek be, jövő szerdán műtenek.

Több mint 24 óra altatás, kb. 10 óra effektív műtés: vágás, metszés, csiszolás, csavarozás, egyenesítés, varrás, stb. Mindenfelé kilógó vezetékek, amiket szerre eltávolítanak a testemből. A görbület kiegyenesítéséből származó hat centi plusz a magasságomhoz, ami ott marad.
Az a szinte két hét a kórházban abszolút kedves emlék. Váratlan látogatók, túlcsorduló kedvesség, odafigyelés, nevetések, beszélgetések. Az újra járni tanulás sikerélményei. Persze volt fájdalom is, meg alvatlanság és bosszankodás. Életemben először altatóval és (talán még kisgyerekkoromban se volt ilyen:) plüssállattal alvás. Új testem volt.  Annak új (részben átmeneti, részben végleges) szabályaival és lehetőségeivel.

Lehet azt mondani, hogy bátor voltam. A vakmerőség közelebb áll az igazsághoz. Tudtam, hogy akarom, tudtam, hogy ez a jó döntés, hogy így jobb életem lesz, nem volt kérdés. Nem gondoltam az előttem álló változásokra, mert nem volt értelme előre aggódni miattuk. Tudtam, hogy csak alkalmazkodni kell majd, az meg megy. Azt hiszem csak akkor engedtem meg magamnak felfogni ezt az egészet, amikor műtét után két héttel otthon egyedül maradtam a szobámban. Tény, akkor megérkezett a pánik – és el is ment. Már megtörtént, minden rendben. És minden rendben lesz. Jobb is, rosszabb is, de leginkább csak: más. Nevettem a forradó bordáim recsegésén.

Egy hónapos otthoni rehabilitáció következett, amíg ismét azt nem csinálta a testem, amit akartam, hogy csináljon. Aztán amint lehetett, vissza Kolozsvárra, egyetemre. Csupa jég volt minden, kísérgettek a barátaim mindenfele, hogy hanyat ne vágódjak – nem tett volna jót a csavaroknak. Aztán elolvadt a jég, visszanyertem az állóképességem, és fokozatosan elfelejtettem, hogy amiben vagyok, az amúgy egy nem normális állapot. Hogy amúgy az emberek behajlítják a derekukat, amikor cipőt húznak. S akkor mi van, konvenciókra nem adunk.
Egy év, egy hónap és tíz nap telt el a műtét óta. Még mindig egyik legjobb szórakozásom megmutatni a röntgeneimet új ismerősöknek, és figyelni az arcukat az előtte-utána fotók nézegetése közben. Nem, nem csipogok be a reptéren. A hűtőmágnes se áll meg rajtam. Nem, nem tudom behajlítani azt a részt. Igen, azok ott maradnak. Örökre. Az egész-ségem részei.

/ / Neked is volt már viszonyod egy tárggyal? Megtörténik! / /
Meséld el nekünk, írjál róla. Az eljárás egyszerű: gondolj egy tárgyra! (Mi az első, ami eszedbe jutott, miért?) Menj közel hozzá, vedd kézbe vagy tapintsd meg. (Mit érzel?) Honnan került a környezetedbe? Milyen a viszonyod vele? (Mit gondolnak mások ugyanarról a tárgyról?) Milyen emlékeid fűződnek hozzá (helyek, események, emberek)?
Fotózd le természetes előfordulási helyén, saját tárgyi környezetében. Írd meg a közös sztoritokat és küldd el nekünk a megtortenttargyak@gmail.com e-mail címre.